Dittáék titokesküvőjének ténye voltaképp nem volt titok a barátok, rokonok előtt, csak annak dátuma volt szupertitkos. Ugyan sokan berzenkedtek, de kénytelenek voltak elfogadni a szokatlanul szűk körű esküvő tényét. A nyári lagzik emléke azonban már kezdett megfakulni, úgyhogy mindenki nagyon vágyott már egy jó lagzira, ahol hajnalig ereszd-el-a-hajam partyt nyomathatnak…
Ezért – ahogy bejelentették, hogy lesz esküvő – Dittáék tudta nélkül páran elkezdtük szervezni a lagzit. Olyat akartunk, ami abszolúte illik hozzájuk: laza, bulis, formaságoktól mentes, a lényeg, hogy együtt örülhessünk velük egy jó buli keretében. Egyszerűen hangzik, nem?
A helyszín, egy budapesti bár (a díszítés egyedi "design":)):
Ahogy utóbb kiderült az egy hónap szervezés nagyon nem sok, még ha nem is igazi lagzi szervezéséről van szó. A „meglepetéslagzi” elnevezéssel született több száz szervező emailt az ifjú pár egy szép bekötött könyv formájában megkapta nászajándékba, egyrészt, hogy dokumentálva lássák mi minden folyt a hátuk mögött, másrészt, hogy átérezzék miből vonták ki magukat:)
A meghívókat egy két héttel korábban küldtük ki, néhányan eleinte kicsit értetlenkedtek, érkezett ilyen válasz is:
„A fiúknak öltönybe kell jönni, lányoknak szép ruhában?
Éjfélkor le lehet venni a nyakkendőt?
Vagy meddig megyünk el a lagzi eljátszásában egy ilyen szituban? Nincs túl sok tapasztalatom...”
Minden menyasszony tudja, hogy az első tennivaló egy lagzi megszervezésekor a helyszín lefoglalása (vagy a ruha, de ez jelen esetben – sajnos – nem játszott). Természetesen egy ilyen lakodalomhoz nem egy éttermet szerettünk volna kibérelni, inkább egy szórakozóhelyre gondoltunk, így, ahogy lefixáltuk az időpontot, le is foglaltuk a Corvin tetőn egy különtermét. Amikor már csak tíz nap volt hátra, valamelyikünk volt bulizni arrafelé és - szerencsére – rákérdezett a foglalásra. Kiderült, hogy vagy félreértettek valamit, vagy szimplán elfelejtettek minket, mindenesetre már egy másik buli volt beírva aznapra. Pánikhangulatban egy új helyszínt kellett szerezni – ment az email ezerrel, minden meghívottnak, hogy remek ha jössz, csak ne oda ahová az eredeti „meghívó” szólt. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez a legkevesebb, ami történhet. 
Áttettük a 70 fős foglalásunkat egy romkocsmába, aminek két nap múlva beszakadt a teteje - hívtak, hogy itt nem annyira lesz buli amíg fel nem újítják és ne reménykedjünk benne, hogy a felújítás 3 napot vesz majd igénybe. Nagy nehezen találtunk még egy helyet, ami másnap - ez tényleg megtörtént ! – csődöt mondott és bezárt, mondjuk kedvesek voltak és erről értesítettek minket is. Ekkor már kezdtük úgy érezni, hogy egy titokzatos erő büntet minket, amiért szembeszállunk Dittáék akaratával… A lagzi napján pánikhangulatban kerestünk új helyszínt, nem adtuk fel. Találtunk is egy helyet, ahol nem kértek külön pénzt a teremfoglalásért, csak kértek minket, hogy lehetőleg fogyasszunk annyit, hogy megérje nekik, amit könnyű szívvel meg tudtunk ígérni… emailekre idő már nem volt, a 70 vendéget telefonon értesítgettük, egész szépen beindult a láncreakció. Hihetetlen, de nem kaptunk hírt arról, hogy valamelyik meghívott az első három helyszínen toporgott volna, magányosan szorongatva a konfettit a kezében. Vagy csak nem ért el minket.
A két hete összeházasodott párt egyik barátnőnk hozta kocsival – azt mondtuk előzőleg nekik, hogy lakásavatóra hivatalosak. Persze amikor meglátták a direkt giccsesen feldíszített kocsit már sejtették, hogy nem egy szimpla házibuliba érkeznek majd, de azt nem gondolták, hogy itt most egy hivatalos meglepetéslagzi készülődik:)
Amikor bejöttek az ajtón rájuk akasztottuk a fátylat és a cilindert, az ismerős dj nyomatta az esküvői zenét és végre mindenki kiélhette a konfetti és rizsdobálás iránti szenvedélyét. Ditta és Kristóf meghatódtak, kicsit sem haragudtak ránk, amiért szembeszálltunk velük és igenis megadtuk a módját az örömködésnek.
A hagyományos elemek közül megtartottuk a köszöntőmondásokat, a tortát és a hajnalig tartó táncikálást. Menyasszonytánc, vőfély, dresscode kb. annyira hiányzott, mint pezsgő az Oktogoni anyakönyvezető hivatalból – semennyire. Egyszerűen nem illett volna oda.
Ditta és Kristóf meglepetéslagzija egy igazán remek lagzi volt, formabontó, de pont emiatt emlékezetes, ahol tényleg mindenki jól érezte magát és nem is kellett nászajándékon gondolkodni:)

Annyi biztos, hogy a kis Ábris nem hagyományos esküvői fényképeket lát majd a szüleiről...:)


 

 

Ditta és Kristof titokesküvője

 2011.03.20. 11:42

 

Ditta barátnőm egy általunk szervezett házibuliban ismerte meg leendő férjét, Kristófot - fura srác, nem olyan ismerkedős fajta – ezt mondta róla az unokatestvére, régi egyetemi csoporttársam, aki elhozta a buliba. Ami azt illeti eléggé ismerkedősnek bizonyult, hiszen három és fél hónap múlva már ott ültünk az anyakönyvi hivatalban négyesben. Na jó, azt elismerem, hogy furának fura.
Ditta és Kristóf elmondása szerint pont ilyen esküvőre vágytak – szűk körű, felhajtás nélkül (és vendégek nélkül is, ami nem kifejezetten esett jól mindenkinek). Mivel a volt csoporttársam és én hoztuk össze őket a házibuliban, mi voltunk a meghatott vendégsereg, a tanuk és a fényképészek egyben. A termet és az anyakönyvezetőt egy hónappal előtte kellett lefoglalni, az ifjú pár állítása szerint csak azért házasodtak ilyen „sokára”, mert az egy hónapot kötelező kivárni.
A ruha: érdekes, mert amíg minden barátnőmet el tudtam korábban képzelni hagyományos, fehér esküvői ruhában, Dittát sose. Hát nem is lett túl hagyományos a ruhája… az ünnepi alkalmat egy szép piros tűsarkú jelezte (azt hiszem elég kényelmetlen volt, de mikor máskor vegyen fel az ember ilyesmit, ha nem a saját esküvőjén…), egyébként meg simán farmer meg egy pulcsi volt rajta, Kristófon szintén. Rajta nem volt piros tűsarkú.
A szertartás rövid volt, alig eszméltem fel, már húzták a gyűrűket egymás ujjára. Azért bevallom egy kicsit megkönnyebbültem, hogy legalább ezt az egyet a hagyományoknak megfelelően csinálták, és volt gyűrű. Zene, pezsgő, dekoráció nem is hiányzott onnan, az Oktogonon található anyakönyvezető hivatal már önmagában is elég csicsás, nem is illett volna oda szerintem egy ilyen típusú esküvőnél.
Az ismerősök csodálkozva – sokszor szemöldökráncolásos arckifejezéssel fogadták a nagy hírt, miszerint Ditta megházasodott - egy alig négy hónapja ismert fiúval, ráadásul egy „ilyen” esküvőn. Nem nagyon számít ez trendinek manapság. Hozzátenném, hogy ők nem az anyagiak miatt döntöttek így, hanem egyszerűen ilyet képzeltek el maguknak. Mellesleg nálunk a családban mindkét nagymamámnak 10 perces esküvője volt, az utcáról hívták be a tanukat, munkaidő ebédszünetében házasodott az egyik nagymamám, míg a másik egy zongora előadásról ment ki egy pár percre, hogy kimondja az igent a nagypapámnak. Ebből nem általánosítani akarok, de lehet akkor nagyon másra helyezték a hangsúlyt… Az apai nagyszüleim a mai napig együtt vannak (több mint 65 éve), a másik nagymamám már özvegy, de 40 évig ők is együtt voltak... a boldog házasság tehát nem az esküvői szertartás módján múlik, de azt hiszem ezzel nem árulok el újdonságot:)
Az esküvő időpontja titkos volt, hogy a lelkes barátok és rokonok ne tudják feldobni az eseményt egy kis rizs vagy rózsaszirom szórással. Ezt a többség nem nagyon értette – de elfogadta. Utólag is bocs azoktól akiknek nem voltam hajlandó elárulni a dátumot, de ez tényleg az ifjú pár napja – akár ilyen formában is. Az el nem hívott vendégsereg azonban nem mindenbe nyugodott bele – abba legalábbis nagyon nem, hogy ne legyen lagzi:) És ezzel teljes szívből egyet tudtam érteni…folyt. köv!

 

 

 

Életem első esküvője

 2011.03.11. 16:59

Krisztát még az általános iskolából ismerem, ő az egyetlen, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, egy életvidám, mosolygós lány, igazi „rokonlélek”, ahogy általános iskolásokhoz méltó vagánysággal kijelentettük magunkról.  Rokonlelkem egy szórakozóhelyen ismerte meg Petit, aki, miután pár mondatot váltottak, elhívta őt másnapra színházba aztán felszívódott. Kriszta már nem is emlékezett rá, de a kishang azt mondatta vele, hogy legyen ott, megéri… vagy lehet szimplán kíváncsi volt a darabra.

A polgári szertartás az egyházi előtt volt két héttel és Kriszta elmondása szerint az utána levő „buli” stresszmentes és laza volt, amelyen csak a legközelebbi rokonok vettek részt. Összesen tízen voltak a kerti partyn, ami nem igényelt több szervezést, mint egy átlagos vasárnapi ebéd elkészítése.

Az egyházi esküvő és a lagzi majdnem egy napon volt Kriszta 25. születésnapjával, egy olyan napsütéses júliusi napon, amilyet a legtöbb menyasszony elképzel magának (legalábbis azok, akik nincsenek ráállva a hóesésben való esküvő romantikájára). Ahogy bevonult a templomba megcsapott a „most-mindjárt-elsírom-magam” érzés. Az esküvő legmeghatóbb pillanata számomra azóta is a bevonulásos rész, amikor először látom a menyasszonyt.

A ruha egyszerű és finoman elegáns volt, a szépen csipkézett felső rész egységét egy mályvaszínű szalag törte meg. A ruhát előzőleg én csak képen láttam, ahol nem sokat mutatott, de a ruha együtt élt Krisztával, és azt hiszem ez a legfontosabb ilyenkor.

Mondjuk lehet, hogy az együttélést hosszútávon Kriszta csak Petivel tudja elképzelni, mert viszonylag hamar átvedlett a táncolós ruhájába :)

A pár által előzőleg betanult tánc egy igen heves erotikusan túlfűtött tánc volt, amit nem mindenki vállalt volna be a rokonai előtt, de hozzájuk teljes mértékben illet. A közönség annyira élvezte, hogy még egyszer el kellett táncolniuk, mondjuk ha már ennyi energiát feccöltek a megtanulásába én a helyükben lehet, hogy egész este csak azt a koreográfiát nyomattam volna:)

A lagzit a Károlyi Palota éttermében tartották, ami olyan hatást keltett, mint Kriszta ruhája: nem túlzó, pont úgy jó, ahogy van. A benti részen volt a vacsora (eleinte ültetett, majd büfés) és a táncikálás, kint lehetett üldögélni kisebb asztaloknál, sétálgatni a Károlyi Kert egy részén, nagyon hangulatos volt. Mondjuk nekem eleve közel áll a szívemhez a Károlyi kert, kamasz koromban elég sok időt töltöttem ott miközben lelkesen nézegettem az aktuális plátói szerelmemet a távolból .

A pár egy idő után körbejárt egy naplóval és mindenkit kedvesen megkért, hogy írjanak be e pár sort.  A viccesnek szánt megjegyzések aránya egyenes arányban növekedett az elfogyasztott alkohollal, ami nem volt kispályás: mivel Kriszta félig orosz, voltak orosz rokonok is, akiknek sikerült beavatniuk a kávéba kevert vodka szépségeibe, ami elég ütősre sikeredett…

A zenekar mindeközben nagyon szuperül végezte a dolgát, igazán jó számokat játszottak, nem az a tipikus lagzi zene, inkább napjaink zenéje, kicsit egyveleg, de a táncolók nagy számát elnézve mindenkinek bejött.

Hagyományok: éjfél tájékán volt tortavágás, illetve volt menyasszonyszöktetés, bár a menyasszonyt elrablók elég lusták voltak és 20 méternél nem vitték messzebbre és a vendégsereg nagy részének nem tűnt fel, hogy mi is történik voltaképp, de ez nem is volt baj, szerintem csak magukat szórakoztatták inkább vele.



Az est fénypontja talán az volt, amikor az egyik szomszéd ránk hívta a rendőrséget éjjeli kettő körül..hát nem lehetett valami bulis alkat, az biztos:).  A zenét le kellett halkítani, de addigra már az egész kezdett felvenni egy házibuli feelinget, a vendégek fele elment már, csak a kávé-vodkások maradtak talpon…én lehet nem kevertem elég kávét a vodkához, mert elég hamar feladtam és a rendőrős buli után rövid úton hazasétáltunk. Az nagyon menő volt, hogy 10 perc séta volt a lakásunk, azért a belvárosi lagzinak ez egy óriási vendégbarát előnye….

Összességében egy nagyon kellemesen vidám, igazi esküvős de mégis házibulis hangulatú buli volt. A nászútra pár hete került sor, így 3 évre rá muszáj volt már bepótolniuk…Krisztára és Petire amúgy sok ember hajlamos álompárként tekinteni (én is), de ettől a megnevezéstől ők falra másznak, úgyhogy ha esetleg találkoztok Krisztával miközben elmélyülten végzi a munkáját, - megjavítja a fogaidat - ne ez legyen az első téma amit felvetsz:)

 

Januárban rendszeresen azzal terrorizálom a barátnőimet, hogy jöjjenek el velem az aktuális esküvő kiállításra. Egyszerűen nem értem, hogy ők miért nem élvezik az esküvői fotóalbumok lapozgatását (jó, igaz, hogy ismeretlen emberek szerepelnek benne, de kit érdekel?), az emeletes torták látványát, a helyszínek prospektusaiban való elmélyedést és legfőképp a csodálatos királykisasszony ruhák próbálgatását. Lassan tíz éve vagyok rendszeres látogatója az esküvő kiállításoknak, úgy tűnik nem tudom megunni.

Sokan azt hiszik, hogy 18 éves korom óta egyszerűen másra sem vágyok csak arra, hogy végre elvegyen valaki és akkor lecsitul ez az esküvő mániám, de aki ismer az már tudja, hogy korántsem erről van szó, ez egy hobby: van aki szabadidejében asztrológiai képleteket elemezget,  van aki kertészkedik én meg esküvőkkel kapcsolatos anyagokat gyűjtök, esküvő kiállításokra járok. Mondjuk amikor munkát kerestem nem úgy küldtem be az önéletrajzomat, hogy hobbiként az olvasáson, kiránduláson túl megemllítettem volna az "esküvők gyűjtését" is - bár most, hogy belegondolok lehet, hogy legközelebb ha ilyenre kerülne sor megteszem, úgyis mindig hangoztatják a HR-esek, hogy legyünk eredetik és merjünk újítani a sablonokon...

Az, hogy fura hobbit választottam magamnak először akkor kristályosodott ki előttem amikor évekkel ezelőtt szobatársat kerestem magamnak és a későbbi lakótársam elrettenve hátrált ki az esküvői ruhák képeivel teleaggatott falú szobából – azt hitte teljesen pszichó vagyok, aki éjjelente habos babos ruhákba öltözve kísérti őt majd a lakásban. Mondjuk ez tényleg ijesztően hangzik… végül megegyeztünk, hogy beköltözik, csak a fürdőszobából kellett leszednem az elrettentő posztereket.  Hozzátenném ő meg teleragasztotta Jon Bon Jovi képekkel a falat, ami meg számomra volt értelmezhetetlen. Számára a házasság csakis Jonnal volt elképzelhető és ehhez a mai napig, közel a 30-hoz is tartja magát – ami valljuk be kicsit hajmeresztőbb szerelem, mint az én ruhák iránti vonzódásom.

A sokévnyi felgyülemlett gondolatot, esküvői storyt  szeretném megosztani lelkes eskvőmániásokkal. Megjegyzem magától a házasságtól én személy szerint kissé pánikolok, de az esküvő, az, hogy milyen ruhám lesz, mi lesz a vacsorán… az más. Legalábbis egyelőre szétválasztanám a kettőt. Az egyik az élet legfontosabb döntéseinek egyike, míg a másik csupán egy részletkérdés, amin szórakoztató ugyan agyalni, de nem az élet milyenségének meghatározója. Mindenki eldöntheti számára melyik mit jelent. Persze egy szupercsodás házasság és egy csodálatos esküvő nem üti egymást, úgyhogy nem feledkezve meg a prioritásokról én továbbra is álmodozom mindkettőről:)